UNIFRONT
Elképzelések a jövő egyeteméről

A személyes elképzelésem az ideális egyetemről a MOME Építészeti Intézetében szerzett tapasztalatokból táplálkozik. Mint egyetemi polgári szerveződés, a MOME FRONT is az Építészeti Intézet berkeiből indult, emiatt gondolom, hogy érdemes megvizsgálni, hogy ott milyen az a közeg, érték, megőrzendő, erősítendő tartalom, ami sikeres önérvényesítő és autonóm közösséget épít. A következő megállapításokhoz zömében az itt szerzett benyomások felnagyítása, sűrítése, tendenciák meghosszabbítása révén közelítettem.

Az ideális egyetemünk

épít. Szabadon gondolkodó, cselekvő egyéniségekből álló közösséget, demokratikusan működő szervezetet, egyetemi társadalmat és progresszív oktatáson keresztül stimuláló, felszabadító közeget.

közeg, amely ideális esetben alkotóközösséggé alakul, szolidarít, védi és támogatja a szakma legmagasabb szintű művelését, ezzel teljesítve az egyéni kibontakozást és a társadalmi szerepvállalást.

műhely, amely hozzáférést biztosít a tudományok, művészetek és magaskultúra megismerésére, elsajátítására, alakítására, fejlesztésére. Ennek érdekében a megfelelő tudással, eszközökkel, anyagokkal rendelkezik és ezeket elérhetővé teszi.

ingyenes és széleskörű hozzáférést biztosít az egyetemi tanulmányok elvégzésére és részesülést az egyetemi közösség építésében.

kollektív, célja, hogy csökkentse a társadalmi egyenlőtlenséget. Ennek elengedhetetlen része, hogy jelen megélhetési, lakhatási válságban NE rendelkezzen a hallgatók teljes idejével, kizárólagos figyelmével, vagy ahhoz mért szociális támogatási rendszert biztosítson! Amennyiben ez nem történik meg, kizárólag a tőke és az elit újratermeléséről beszélhetünk, lemondva azokról a hallgatókról, akik anyagi háttere nem teszi lehetővé, hogy teljes idejüket a tanulmányaikra fordítsák.

radikális, előremutató produktumokkal a társadalmi képzelőerőt serkenti. (Ön)reflektív, érti a minket körülvevő kontextust, analizálja működését. Tudja, hogy honnan hová tart és ehhez szabottan előre kialakítja céljait és oktatási koncepcióit, ennek definiálására és működtetésére pedig erőforrást biztosít.

autonóm az oktatási koncepció kialakításában, működése szervezésben és az egyetem fenntartásában. Az egyetemet a társadalom finanszírozza, a társadalom befektetése, ezért nem lehet profitorientált és ezt nem is lehet elvárni tőle. Ezen kívül úgy van saját bevétele, hogy az nem az oktatás kiárusítását, hanem annak támogatását, szabadsági fokának növelését jelenti.

Milyen az ideális egyetem? Az ideális egyetem olyan intézmény, ahol minden polgár – legyen az hallgató, oktató, adminisztrátor vagy bármely egyetemi dolgozó – egyenlő fél. Nem csupán a hierarchia szempontjából, hanem a szakmaiság, az igazság keresése és az egyetemi közösségben betöltött szerep alapján is. Az egyetem nem pusztán oktatási közeg, hanem a szakmai fejlődés fellegvára, egy olyan intézmény, amely mélyen beágyazott az adott szakmai közösségbe.

Félelemmentes közeg. Egy ideális egyetemen nem fordulhat elő, hogy egy hallgató fél a véleményét kifejezni, mert attól tart, hogy etikai fegyelmi eljárás indul ellene. A nyílt diskurzus, a vélemények ütköztetése nélkülözhetetlen egy működő egyetemi közegben. Ha a diákok nem mernek beszélni a problémákról, akkor az egyetem nem teljesíti alapvető kötelezettségét: a tudás szabad áramlásának biztosítását.

Autonómia. Az egyetem egy autonóm közeg kell legyen, amely nem csupán az oktatási tartalmakban, hanem az irányításban is biztosítja az egyensúlyokat. A hallgatóknak és az oktatóknak egyaránt joga van részt venni az egyetem ügyeinek alakításában. Az egyetemnek "állam az államban"-ként kell működnie, biztosítva a belső önkormányzatiságot és a külső befolyásoktól való függetlenséget.

Szakmaiság. A felsőoktatás egyik alapvető célja, hogy a szakmát fejlessze, nem csupán oktatással, hanem aktív kutatással is. Az egyetemnek olyan környezetet kell biztosítania, ahol az innováció, a kísérletezés és az útkeresés nem csupán előny, hanem elvárt norma.

Művészeti egyetemek. A művészeti egyetemek különösen fontos szerepet töltenek be, hiszen itt az alkotás nem csupán egyéni tehetség kifejezése, hanem közösségi és kulturális misszió is. Az egyetemen készülő műalkotások, kutatások és projektek nem csupán az alkotókat illetik meg, hanem az egész társadalmat kell, hogy szolgálják. Egy egyetemi műhelynek nem pusztán egy oktatási intézménynek, hanem egy kulturális centrumnak kell lennie, ahol a tudás és az alkotás szabadon fejlődhet.

A jövő egyeteme. Egy ideális egyetem olyan hely, ahol az igazságkeresés, a szakmaiság, a szabad diskurzus és az autonómia nem csupán elvek, hanem a mindennapi működés alapjai. A magyar felsőoktatásnak olyan modell felé kell mozdulnia, amelyben az egyetemi közösség nem csupán elszenvedője, hanem aktív alakítója is az intézményi folyamatoknak.

Az elmúlt hetekben minden este hajnalig vitatkoztunk, fórumoztunk kisebb-nagyobb csoportokba verődve. Alkotó, építő, teremtő gondolatok születtek, ebben az intenzív munkában. Olyan gondolatok, amelyek körvonalazzák, mit jelent számunkra a Jövő Egyeteme. Mégis azzal vádolnak bennünket, hogy az összefogásunk és a küzdelmünk csak rombol és pusztít. Békétlenséget szül, céltalan. “Bármi is az, én ellene vagyok.” Ám ebben a közös gondolkodásban nem csak az született meg bennünk - még ha az is volt a gyújtópontja - hogy mi ellenében határozzuk meg magunkat és az egyetemünket, hanem valami sokkal fontosabb, és sokkal erősebb. Ezért kikívánkozik belőlem, milyen is az én egyetemem:

Az én Egyetememen van idő. Az én Egyetemem le mer lassulni.

Ma minden a produktumról szól, a mérhető eredményekről, a nemzetközi sikerekről. Arról, hogy bizonyíts. Az egyetem bizonyítson a Fenntartónak, a Fenntartó bizonyítson az Államnak. A hallgató bizonyítson magának és a társadalomnak. Bizonyítson az államnak is, hogy nem hiába támogatta képzését. Legyen hasznos, és legyen hatékony. És mindezt tegye minél hamarabb, és minél inkább kimutatható, mérhető módon. Időprésbe szorított minket a kor, amiben élünk. A művészetnek minden korban kiutat kell mutatnia a kihívásokkal terhelt világból. Újra kell értelmeznie a kor elvárásait, és nem megfelelni azoknak, hanem kitörni belőlük.

Hiszek benne, hogy a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem értéke épp abban nyugszik, hogy az alkalmazott művészetet is az autonóm alkotáson keresztül definiálja. Nem piaci alapú képzéseket nyújt, nem trendeket elemez, amelyek mentén a piacra termel kelendő designereket. Hanem teret és időt hagy gondolkozó, szabad, alkotó fiatalok számára, hogy rengeteg tudással gazdagodjanak, és rengeteg tudást osszanak meg egymással. Szélesedjen perspektívájuk, találják meg azt a nyelvet, amelyen legjobban beszélni tudnak, és általa alkossanak válaszokat az őket körülvevő világ kérdéseire. Hiszek benne, hogy csakis ez a nyugodt reflexió, ez a felvállalt lassúság, és szabad alkotás tehet minket képessé arra, hogy a 21. század kihívásaihoz alkalmazkodjunk. Hiszek benne, hogy az autonóm alkotás, és az autonóm közösségek kollektív gondolkodása vezet igazi eredményhez.

Az én Egyetemem sziget. Társadalom a társadalomban. Ez a társadalom szabad polgárokból áll, akik közösségként, lassú és alapos folyamatok mentén építik és változtatják saját működésüket. Nemcsak az önálló, szabad alkotáshoz és reflexióhoz, hanem a közös és szabad jövőalkotáshoz is ki kell lépnünk a korunkra jellemző időprésből.

Politikai művészetet!

Ma uralkodó dogma az egyetemeken, hogy apolitikusnak kell lenni. Ez a törekvés, mely az egyetemek függetlenségét hivatott biztosítani, valójában tévútra vezet. Bár a direkt politikai üzenetek kizárását könnyen szabályba lehet foglalni, a látszólagos apolitikusság utat enged az informális befolyásolásnak.

A társadalom érdeke az, hogy az egyetem független legyen. Ez nem elzárkózást jelent. Az egyetem feladata, hogy részt vegyen a társadalmi folyamatokban. Hallassa a hangját, képviselje azt a tudományos-művészeti közösséget, mely felépíti. Pontosan így tudja az értékeit, a tudását becsatornázni a társadalomba; ez az aktív jelenlét, konstruktív munka legitimálja az egyetemet, ez az alapja a „szerződésnek”, melynek értelmében a társadalom fenntartja az egyetemet. Vagyis eleve lehetetlen az egyetemet „megtisztítani” a politikától, hiszen már eleve egy politikai térben létezik és politikai feladata van.

Nem megtisztítani kell az egyetemeket a politikától, hanem helyet kell biztosítani a gondolatok sokféleségének. A megoldás a kíváncsiság kultúrájában van: a vélemények pluralitásában, a vita lehetőségében. Egy művészeti egyetem úgy maradhat önálló és úgy szolgálhatja legjobban a közérdeket, ha a saját falain belül, intézményesített keretek között biztosítja a politikai pluralitást.

*

Egy művésznek tisztában kell lennie azzal, hogy bármilyen műalkotásnak, melyet létrehoz, van politikai, azaz társadalmi dimenziója. Vagyis minden művészet egyben politikai művészet is. Nem kell, hogy a mű aktuális közéleti kérdésekre reflektáljon, az általa okozott élmények és a lehetséges értelmezések megoszthatóságában már feltárul a politikai dimenzió. Mindezt megérteni a művészek és általában a művésztársadalom elemi érdeke. Mi tehetné ezt érthetőbbé a diákok számára, mint a direkt politikai művészet gyakorlása?

Egy művésznek tisztában kell lennie azzal, hogy nem tud az igazságból művészetet csinálni. Csak az igazságok pluralitása létezik, a művésznek meg kell választania saját értékeit. Ha a műalkotás üzenetet közvetít vagy egy érzést tesz átélhetővé, azzal egyszersmind manipulál. Manipulál, akár a könnyek által. Hogy a művész hogyan alakít minket a művei által, az az ő személyes felelőssége, hiszen senki nem hatalmazta fel rá, hogy művész legyen, csak ő saját magát. Hogyan is érezhetné jobban saját felelősségét, mint úgy, hogy politikai művészetet gyakorol?

A politikát ma szinte szitokszóként használjuk. Mi más tisztíthatná meg a közügyeinkről való beszédet a rárakódott mocskolódástól, mint a művészet egyetemleges tisztasága?

A kultúránk helyőrségei tele vannak citrompofákkal. Mi más tehetné kedélyesebbé a mindennapjainkat, mint a paródia és a szatíra kiváló módszerei?

Ma, mondhatnánk, már semmi sem szent. Mégsem győzünk óvatoskodni. Mi más tehetné könnyebbé az álmainkat, ha nem a képrombolás és a blaszfémia ősi gyakorlatai, melyek garantáltan feloldják legmakacsabb tévképzeteinket?

Manapság bármit propagandának lehet minősíteni. Mi előzheti meg hatékonyabban a félreértéseket, mint az, ha a diákok megtanulják legyártani saját propagandájukat?

Egyik nap arra ébredünk, hogy az egyetemünket az éj leple alatt valaki egy brand-irodává építette át. A falak a simaképű siker üres hátterévé váltak. Mi más is állhatna ellen jobban ennek a szappantartó-esztétikának, mint a politikai művészet?

Arra eszmélünk, hogy a műalkotásainkat egyszerűen kidobják, hogy helyszínt biztosítsanak, vagy éppen hozzájuk simulnak és szexiznek velük. Mi más is lehetne érinthetetlenebb a lebonyolítók számára, mint a politikai művészet?

*

Egy ilyen ideális világban persze megvan a veszélye, hogy a pártpolitika is megpróbál teret nyerni az egyetemeken. Ám, ha ez nyíltan történik, az még mindig jobb, mintha leplezetten, informálisan tenné, ahogyan teszi most is. Egy ideális világban nyíltan fel lehetne lépni a befolyásolási kísérletek ellen. A problémás helyzetekben kénytelenek lennénk az ízlésünkre és a lelkiismeretükre hagyatkozva vitázni egymással – az efféle vita pedig mindannyiunk közös érdeke.

Az egyetem intézményével kapcsolatban a legfontosabb, hogy egy párhuzamos társadalmi jelenlétet tud biztosítani a hallgatóknak és az oktatóknak. Ez az európában működő első egyetemektől kezdve, tehát a 12. század óta így működik. Az „universitas” polgárai már a kora középkorban olyan előjogokkal bírtak, amelyek biztosították a szabad gondolkodás alapvető kereteit. Nem függtek közvetlenül az egyháztól, vagy az uralkodóktól, helyette egy önálló társadalmi intézményben végezhették a munkájukat. Ez azért fontos, mert egyfajta párhuzamos kultúra tudott kiépülni a tudomány valóságában, amelynek az egyetem az alapintézménye. Számomra ez a legfontosabb aspektusa annak, ami egy egyetemet valóban egyetemmé tesz.

A késői kapitalizmusban egy olyan párhuzamos társadalmi valóság megteremtése, amely képes ellenállni a piaci kényszereknek és képes önértéken vett tudást termelni, létkérdés. Olyan intézményként képzelem el az egyetemet, amely kritikát tud megfogalmazni és ellenállást formálni a tőkével szemben. Ennek alapja a párhuzamos intézmény párhuzamos kultúrája.

Ez persze nehezen illeszthető bele egy gyakorlati intézmény működésébe, hiszen éppen a piaci kényszerek határozzák meg a kortárs egyetemi rendszert. Mégis, az én gondolkodásom szerint egy egyetemnek képesnek kell lennie arra, hogy egyfajta alternatívát nyújtson az uralkodó gazdasági struktúrák ellenében. Ne csupán kiszolgálja és megértse a kortárs politikai-gazdasági igényrendszereket, hanem konfrontálódjon is velük. Egy olyan párhuzamos valóságot kell teremtenie, amelyben új utópiák formálódhatnak, és ahol felszabadító tudás születhet.

Realitás

A mai egyetemi tapasztalat ettől távol áll. A hazai talán különösen távol. Reális perspektívaként retorikailag sem merül fel egy szubverzív, konfrontatív egyetem képe. Sokkal gyakrabban emlegetik — legalábbis a MOME-n — a régiós vezető egyetem koncepcióját. Én ezeket alapvetően üresnek tartom, mert Magyarország félperifériás helyzete nem teszi lehetővé, hogy az itt működő egyetemek valódi világszínvonalon versenyezzenek. Nem azért, mert ne lehetne jó egyetemet csinálni, hanem mert az ország politikai-gazdasági pozíciója és regionális függőségei ezt eleve behatárolják. Erről kevesebbet hallunk.

Az én egyetemem szükségszerűen emancipatorikus intézmény lenne. Egy olyan hely, amely a társadalom számára releváns tudást termel, és ezáltal segít az embereknek jobb körülmények között élni, jobb kultúrában részesülni, és kilépni abból a nyomorúságos helyzetből, amelyben a világ jelentős része él. Egyetem alatt én egy olyan intézményt értek, amely felszabadító tudást termel, amely lehetőséget biztosít arra, hogy az emberek függetlenedjenek az őket elnyomó kényszerektől, és nagyobb mozgásteret kapjanak saját kulturális és társadalmi környezetükben.

Ha konkrét példákat kellene mondanom, két intézmény jut eszembe mint referencia: az egyik a Bauhaus, amely képes volt teret adni a radikális modernista gondolkodásnak. A Bauhaus piaci keretek között működött, mégis képes volt egy szubverzív esztétikai paradigma intézményesítésre. A másik a Vhutemasz, amely a Szovjetunióban működhetett rövid ideig. A fokozatosan szűkülő légkör és az iszonyú anyagi nélkülözés ellenére ott is létre tudott jönni egy kísérletező vizuális nyelv, új térszemlélet és Oroszország minden korábbi oktatási intézményétől eltérő módszertani-elméleti-tervezési kultúra. Ezek az avantgarde intézmények kézenfekvő példák arra, hogy hogyan lehet egy egyetem valóban konfrontatív. Az én egyetemem tehát egy olyan tér, amelyben egy alternatív társadalmi vízió működik, és amelyben az emancipatórikus kultúrafelfogás alapjaiban határozza meg a működést. Egy konfrontatív hely, amely nem simul bele a fennálló gazdasági struktúrákba, hanem megújulást és alternatívát keres. Független intézmény, antikapitalista intézmény.

Az egyetem a tudás fellegvára, a szakmaiság bástyája, célja a tudás összegyűjtése, megteremtése, és megosztása.

Az egyetem egy társadalom közös érdeke, annak aktív részese és alakítója, nyitott és inkluzív, hiszen a tudáshoz mindenkinek joga van. Az egyetem lehetőség a társadalmi egyenlőtlenségek és konfliktusok mérséklésére. Az egyetem egy békés és demokratikus társadalom alapköve.

Az egyetem szuverén, egy társadalom a társadalomban, melynek polgárai maguk határozzák meg annak jövőjét. Szabad, ideológiamentes és soha nem pártpolitikus.

Az egyetem nem tárgyi és nem anyagi hasznot termel, „terméke” egy tudásalapú, demokratikus társadalom, a jövő.


Furcsa módon, az ideális egyetemi működés sokkal könnyebben jön létre, mint annak ellenkezője. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy minden érintett fél megfelelően végezze a dolgát, és ne próbálja meg átlépni hatáskörét.

A fenntartó kizárólagos feladata az egyetem fenntartása. Az, hogy olyan biztos anyagi hátteret hozzon létre az intézmény számára, amelyben az minden funkcióját maradéktalanul el tudja látni, ezzel elősegítve annak akadémiai, pedagógiai és szervezeti függetlenségét. Nem befolyásolhatja az egyetem szakmai működését, ahogy személyi kérdéseket sem. A fenntartónak nem lehet célja sem saját, sem egyéb magánszemélyek meggazdagodása.

Az egyetem döntéshozó szerve, a demokratikus úton létrejövő szenátus. Feladata az egyetem szakmai vezetése, jogai csorbíthatatlanok. Döntéseiben nincs helye személyes ellentéteknek és preferenciáknak, kizárólag szakmai és pedagógiai érveknek.

Az egyetemi működés ellenőrzését, a társadalom, és az azt alkotó állampolgárok végzik. Szakmai szervezetek, akadémiai bizottságok, vagy épp a törvényes működés biztosító hatóságok.

Az egyetem legfontosabb része a mindenkori egyetemi polgárság. Ők maguk az egyetem. Az ő feladatuk a tanulás, a kutatás, a tanítás. Az ő feladatuk az arról való gondolkodás, hogy mi az egyetem, hogy mi volt az egyetem, és hogy mivé kell váljon. Feladatuk az egyetem szerepének megtalálása a mindenkori társadalmi rendben. Feladatuk a demokratikus értékek, a szakmaiság, és az egyetem szuverenitásának védelme.


A fentebb felsoroltak didaktikusnak hathatnak, sőt azok is. Mondhatni, nyilvánvalóak. De akkor mégis miért felejtik el ezeket egyesek újra és újra?

A jövő egyeteme
(Pesszimista esszé^[1])

Az én egyetemem felett – mint Horányién is – jórészt eljárt az idő.

Ma inkább arról lehet elmélkedni, hogy milyen irányba fejlődik a ma egyeteme, és várhatóan milyen lesz a jövő felsőoktatása, a nemzetközi és hazai tendenciák alapján – és esetleg arról, hogy van-e remény.

Azzal kell kezdeni, hogy a jövő egyetemeire a fiatalok egyre nagyobb hányada jár, az Európai Unió célkitűzése, hogy 2030-ra, a 25-34 évesek között legalább 45 százalék lesz a diplomások aránya. Már ma is vannak olyan országok ahol a fiatalok fele, sőt több mint fele felsőoktatásba jár. A felsőoktatás tehát elindult az általánossá válás útján, hasonlóan, mint a középfokú oktatás az elmúlt század elején.

Ahhoz hogy a felsőoktatás be tudja fogadni a fiatalok felét, majd kétharmadát, azután háromnegyedét alaposan meg kell változnia. A meritokratikus (teljesítményalapú) szemlélet helyébe a holisztikus (a sokszínűséget előtérbe helyező) szemlélet kerül, mind a bejutás, mind a működés és az áthaladás során.

Ez egy sokszínű, differenciált felsőoktatási rendszert hoz magával. Lesznek elit egyetemek, vagy legalábbis elit egyetemi egységek, ahol kiváló eredménnyel lehet bejutni illetve áthaladni, és lesznek olyan egyetemek, egyetemi egységek, ahol alacsonyabb, vagy egészen alacsony felkészültséggel lehet bejutni és áthaladni.

Sokszínű egyetemi világ lesz.

Az egyetemek nagyobbik része nem akar világhírű lenni, egy részük az országban akar kiváló (un. zászlóshajó) lenni, és egy további részük a saját esetleg hátrányos helyzetű régiójának akar a rekrutációs bázisa lenni, és olyan is lesz, ami mindhárom célt követi (fővárosi intézményével, vidéki campusival és kihelyezett tagozataival).

Lesznek olyan egyetemek, ahol a kutatás kiemelt szerepet kap, s lesznek olyanok, ahol sokkal inkább a szűkebb régió vállalati megrendelései a meghatározóak, vagy egyszerűen csak az oktatásra koncentrálnak.

Lesznek egyetemek, amelyek olyan diplomákat adnak, amely nemzetközileg kiválóan konvertálhatók, lesznek, amelyeket a munkaerőpiac magasan díjaz, és lesznek olyan diplomák, amelyekkel a mai értelemben vett középfokú munkahelyeket lehet betölteni, s alighanem olyanok is lesznek, amelyek nem hasznosulnak.

A klasszikus humboldti egyetem oktatás és kutatás egységét hangsúlyozó elve, s vele az oktató-kutató szerep átalakul, – helyére egyre inkább az adott intézményben szervezetileg és munkamegosztásban is elkülönülő oktatás és kutatás lép. Az elit, vagy kutatóegyetemeken megmarad a kutatás súlya, de a kutatás egyre jelentősebb felkészültséget, forráscentralizálást kíván, s ezért a kutatással foglalkozók egyre inkább csak kutatnak, s különválik a csak oktatással foglalkozó staff. A tömegegyetemek jelentős részében a kutatás háttérbe szorul. Itt ugyanis a nagy arányban bekerülő „nem hagyományos hallgató” (alacsonyabb felkészültségű hallgató) képzése, felzárkóztatása, lemorzsolódási veszélyeztetésük csökkenése jelentős oktatói, pedagógiai erőfeszítéseket kíván. Ez az oktató-kutatók helyett pedagógiailag felkészült oktatókat kíván.

A tömegesedéssel a felsőoktatók presztízse is csökken, mint ahogy a középfokú oktatás esetében a tanárok presztízse csökkent az elmúlt másfél évszázad alatt.

A felsőoktatás tömegesedésével – mivel az állam nem tudja a növekvő létszámú és fajlagos költségeiben is növekvő felsőoktatás esetében – a támogatást a bővüléssel arányosan növelni, megnövekszik a költségmegosztásban a hallgatókra és családjukra háruló költségteher. Növekszik a költségtérítéses, tandíjas hallgatók aránya, és az ösztöndíjas hallgatók aránya csökken. Az állami ösztöndíjak egyre inkább a „termelési rendeltetésű” szakokra, a STEM szakokra szűkülnek, a bölcsész, társadalomtudományi és művészeti szakok egyre jelentősebb arányban lesznek önköltségesek. Megnövekszik a tandíjhitel jelentősége, és növekszik a tanulás mellett munkát vállaló hallgatók aránya.

Az államok/kormányok a felsőoktatásra egyre inkább úgy tekintenek, mint a gazdaság és a munkaerőpiac kiszolgáló intézményekre, illetve mint az állami és a gazdasági kutatás-fejlesztési megrendelések kivitelezőire. Az intézményi autonómia ennek megfelelően megváltozik.

Az átalakulásának meghatározó oka a módosuló közpolitikai szemlélet, amelynek következtében az állam szerepértelmezése átalakul. A felsőoktatást, mint vagyonelemet értelmezik a kormányok. Ezért erősebb szerephez jutnak az állami/központi hatóságok a tervezés, az irányítás, a munkaerőpiaccal való összehangolás területén. A kormányzatok egyre inkább elvárják a felsőoktatástól a társadalmi felelősségvállalást, amelynek nyomán növekszik az elszámoltathatóság és mind nagyobb szerepet kapnak a teljesítménymérések. Mind az oktatás, mind a kutatás esetében a gazdasági hasznosulás kerül előtérbe.

A társadalmi felelősségvállalás-növekedés nyomában tehát egyre inkább bekerülnek a vezetés gyakorlatába az elszámoltathatóság és a teljesítménykövetelmények, a teljesítménymérések.

Az elszámoltathatóság és a teljesítménykövetelmények érvényre juttatása hozza magával a menedzserializmus előretörését, a felsőoktatás, mint eredményekre orientált szolgáltatás vezetésének koncepcióját. Ebben a folyamatban az egyetemek régi professzori akadémiai/intézményi vezetése, (ami a kontinentális európai tanszéki rendszert jellemezte) elválik a menedzsmenttől. Egyértelműen a teljesítményre és nem az eredményekre helyeződött a hangsúly. Az egyetemi intézmények és munkájuk minőségének értékelésekor elsősorban az eredményre összpontosítanak, nem pedig a folyamatra vagy az akadémiai kultúrára.

Az akadémiai szabadság klasszikus elemei ennek megfelelően szűkülnek.

Az intézményi autonómia és akadémiai szabadság összetevői

A tanítás szabadsága központilag befolyásolt, sőt meghatározott tantervi programok közé szorul. A kutatás szabadsága központilag meghirdetett vagy vállalatok által megrendelt célzott kutatási programok, és erősen célmeghatározott kutatási pályázatok, projektek keretei között mozoghatnak csak. A kollegiális koordinációt (a szenátusok hatáskörét) egyre jelentősebben a hatékonyságot, gazdaságosságot kikényszerítő fölé- , vagy mellérendelt bordok, vezetőtestületek korlátozzák. A hallgatók tanulási szabadsága „középiskolásodik” – mind a tárgyválasztás, mind átjárhatóság korlátozódik, az előrehaladás szabályozottá válik.

Tehát nincs remény?

A felsőoktatás középiskolásodása és vállalatosodása erodálja az egyetemi eszmét?

Fontos hozzátenni, hogy a fiatalok egyre nagyobb hányadban felsőoktatásba kerülése a civilizáció gyarapodását jelenti, mind a társadalom, mind a gazdaság, mind a kultúra fejlődését és a demokrácia kiszélesedésének reményét is magával hozza. Ennek a haladásnak az ára az egyetemek átalakulása.

Talán reménykedni lehet abban, hogy az elit egyetemek megőrzik akadémiai szabadságuk és intézményi önállóságuk egy részét, mivel az ezzel foglalkozó kutatások azt igazolják, hogy az alkotáshoz, az eredményes kutatáshoz nélkülözhetetlen az akadémiai szabadság, és az akadémiai szabadság alapvetően olyan intézményi vezetést követel, ahol az önigazgatás és gazdasági igazgatás konszenzusban működik. A kevésbé elit egyetemek esetében is meg lehet a hatékonyság olyan útját találni, ami a tanítási szabadságra épül és a kollektív önigazgatást össze tudja egyeztetni a gazdasági, munkaerőpiaci elvárásokkal.

És a nemzetközi tendenciák után mi a helyzet Magyarországon?

Magyarországon az elmúlt tizenöt évben radikális ütemben zajlik a felsőoktatásirányítás koncentrálása, az egyetemek gazdasági racionalizálása és politikai megszállása – miközben a tömegesedés sokáig visszafogott volt. Az állami egyetemek 80 százalékának álprivatizálása, (KEKVA-sítása), olyan államilag létrehozott alapítványok alá rendelése, amelynek kuratóriumában a kormányhoz kötődő tagok biztosítják az állami akarat megvalósítását. – ez nemzetközileg példátlan. Az átszervezés minden gazdasági racionalizálásnak ellentmond azzal, hogy az alapítványok állami támogatása nagyobb, mint az állami egyetemeké volt. Azzal is, hogy a kuratóriumi tagok sokkal inkább politikai megbízottak, mint gazdasági szakemberek. Azzal is, hogy a felsőoktatáspolitikát voluntarista, az egyetemek sokszínűségére érzéketlen célkitűzések dominálják. De a legalapvetőbb probléma, hogy az alapítványok kuratóriuma maga alá gyűri az egyetemi önigazgatást, megszünteti, vagy radikálisan korlátozza a szenátusok hatáskörét, és az egyetemi autonómia beszűkítésével akadályozza az akadémiai szabadság érvényesülését. Kívülről jött, az egyetemi önigazgatással nem egyeztetett módon, és áttekinthetetlenül választott, élethossziglan kinevezett, – sem erkölcsi, sem anyagi felelősséggel nem tartozó – nagyobbik részükben hozzá nem értő kuratóriumi tagok, és elnökök alakítják az egyetemek szervezetét, képzési szerkezetét, és kutatási célkitűzéseit. A következmény súlyos. Részint a hazai felsőoktatás deranzsálása, részint a nemzetközi elszigetelődés: az Erasmus+ és Horizont programokból való kizárás. Az elszigetelődés nyomán az alapítványosított – kormányzati politikai frázissal „modellváltó” – egyetemek hallgatói kizáródnak az Európai Unió felsőoktatási mobilitásából, a kutatók pedig az európai kutatási forrásokból.

Tételesen áttekintve, hogy milyen is Horányi egyeteme, s mi lett abból, amit Horányi elvárt:

• az igazságkeresést, a tudomány művelését, és a hallgatók tudományra és értelmiségi létre szocializálását tekinti feladatának, – ez a mai magyar felsőoktatáspolitika nyomán az egyetemeken legfeljebb frázis szinten létező feladat, ami háttérbe szorul a gazdasági hasznosság és a munkaerőpiac igényei mögött. Hasznosságkeresés, munkaerőpiacra nevelés, szakértelmiségi szocializálás a feladat.


• sziget, állam az államban, autonóm, ahol kollegiális viszonyban léteznek az egyetemi polgárok, – ez a mai modellváltó egyetemeken megszűnt, a főhatalom a politikai szempontok alapján kinevezett kuratóriumok kezében van, az egyetemi polgárok kollegalitása helyébe a versengés lépett, a közalkalmazotti foglalkozás helyébe a munkatörvénykönyv szerint foglalkozás kerül.


• sokféle érdek és érték artikulációjának helye, szervezeti alapja a tradicionális tanszék, – ma a felsőoktatáspolitika a hagyományos egyetemi szervezet átalakítására törekszik, a „modellváltó” egyetemek jelentős részében szembetűnő a tanszékek megszüntetése, vagy háttérbe szorulása.


• humánus és toleráns, intézményesített individualizmus jellemzi, – a mai magyar egyetemek esetében talán ennek az elvárásnak egy része megvalósul, kivéve a politikai toleranciát, előtérbe kerül a staff politikai szelekciója.


• a vezető tisztségek szolgálatot jelentenek, legfőbb törvényalkotó fórum az egyetemi tanács, – a mai magyar „modellváltó” egyetemeken a szenátus háttérbe szorult, a döntéseket KEKVA nagyobbrészt kívülről jövő politikai megbízott tagokból álló kuratóriumok kezébe került. És a szolgálat leginkább a kormány elvárásainak való engedelmességet jelenti.


• a tudomány és az oktatás racionalitásának érvényre juttatásának helyszíne, ahol a reputáció értékelése mindenkinek nyilvánvaló, s az egyetem helyét a tudományos világban a szerzett reputáció szabja meg, és a sikeres egyetemi modellt az egyetemi polgárok mobilitása és a konkurenciája teremti meg, A mai magyar „modellváltó” egyetemeken meghatározó a gazdasági racionalitás, a nem racionális kis szakokat egyre több helyen szünteti meg, még ha tudományosan racionális is lenne létük. A tudományos reputáció kizárólagos mérője a központi publikáció nyilvántartás (mtmt), függetlenül attól, hogy az mennyire tükröz valódi reputációt a különböző bölcsész, társadalomtudományi és művészeti területeken. Az egyetemek állami megítélésében a tudományos reputáció alapvető, akkor is, ha az egyetem céljai inkább a regionális oktatáshoz kötődnek. A magyar felsőoktatást az oktatók erős belterjessége jellemzi (az oktatók ott doktorálnak, és ott habilitálnak ahol végeztek), a nemzetközi mobiltás pedig beszűkült a „modellváltó” egyetemek nemzetközi elszigetelődése, az Erasmus+ program bezárulása nyomán.


• gazdaságilag rentábilis, ahol tudományos reputáció-rangsorok pénzügyi támogatássá válthatók, – a modellváltó egyetemek rentabilitása azt jelenti, hogy az állami támogatás megduplázódott. A mai kutatásfinanszírozásban részben érvényesül a reputációs rangsor szerepe a finanszírozásban, de csak a kormányzati preferenciák után, alapvetően a gazdaságilag hasznosuló kutatásokban.


• bevezeti a tandíjat és egy egyetemi piacon működik, – a tandíjat bevezették, de nem az egyetemek, hanem az oktatáspolitika, s annak szabályozása is központi. Egy államilag meghatározott egyetemi piac létezik (a hallgatók és a szakok elosztásában állami előírások a meghatározóak), a piaci hatások érvényesülése erősen korlátozott.

A mai magyar egyetemek tehát nagyon kis részben teljesítik Horányi egyetemi elvárásait.

És a remény?

Nem valószínű, hogy a Fidesz-KDMP kormány változtatna eddigi politikáján, a koncentráció, a politikai alárendelés, az obstináció alapvető jellemzője a szakpolitikáinak.

De az egyetemek nem kis része évszázados intézmények, amelyek átvészeltek súlyos kríziseket a történetük során. Talán ezt is át fogják. És mindig nyitott számukra, hogy megőrizzék a Horányi eszmék közül az igazságkeresés, a humanitás, a tolerancia és az individualizmus értékeit az intézményen belül. Bár ez nagyon nehéz, gondoljunk a fasizmus vagy a kommunizmus időszakára.

De nem lehetetlen.

^[1] Az esszé rövid elemző vagy értelmező irodalmi fogalmazás. Rövid terjedelmű, témáját merítheti az irodalomból, a tudomány felfedezéseiből, a politikai életből, vagy a mindennapi élet megfigyeléséből. Erősen tükrözi írója véleményét, nézőpontját. Azaz vállaltan szubjektív.